Eredetileg csak szalonnát tettek a tésztára és sok borsot, idővel azonban gazdagodott és finomodott az étel. A carbonara, azaz szénégetőné módra készült spagetti, ma ismert formájában Róma környékén született a második világháború után. A háború előtti időkből nincs róla forrás, sem a 19. század végén megjelent Artusiban, sem az 1927-es Ada Boni-féle La Cucina Romana kötetben nem szerepel.
A carbonara „mártásának” purista változatához nem kell más, mint szalonna, tojás, sajt, bors és főzőlé. Szalonnaként – akárcsak az amatricianához – előszeretettel használnak guancialét (mely tulajdonképpen egy sós és fűszernövényes érlelt tokaszalonna vagy pofa) avagy pancettát. Ez utóbbi a kolozsvári szalonnához hasonlítható – általában pácolt-érlelt, de lehet enyhén füsölt is.
Fél kg tésztához mintegy 10 dkg kockákra vágott szalonnát széles serpenyőben, kevés olívaolajon vagy vajon (esetleg a kettő keverékén) aranybaránára pirítunk. Ha túl sok a zsiradék, abból lekanalazunk valamennyit. A tésztát kimondottan al dentére főzzük, a főzőlevéből félreteszünk két merőkanálnyit.
Miközben a tészta fő, összekeverünk négy-öt tojás sárgáját vagy két egész tojást 10 dkg (fele-fele arányban kevert) parmezánnal és pecorinóval (romana). Sózzuk, friss borsot őrölünk rá.
Mikor a tészta kész, a szalonnához adjuk a serpenyőbe, átforgatjuk, ráöntünk egy merőkanál főzőlevet. Még vagy félpercig keverjük-sűrítjük. Ekkor adjuk hozzá a sajtos tojást és szükség esetén még egy kevés főzőlevet. Folyamatosan mozgatva krémesítjük, ügyelve arra, hogy a tojás ne csapódjon ki. Tálaláskor még némi friss sajtot reszelünk rá.
Éttermekben a főzőlé helyett gyakran használnak tejet, sűrített tejszínt vagy mascarponét, de sosem eltúlozva. A lényeg az, hogy krémes bevonat keletkezzen a tésztán, nem szabad „tocsognia”.
Némely változatokba kerül hagyma vagy fokhagyma (utóbbit általában pirítás után eltávolítják a serpenyőből) is a szalonna mellé, erre kevés fehérbor.
Spaghetti alla carbonara
